kArton > múzeum > képregény> infó oldal 1/1

A hazai képregényről

Folyt. köv.

Mi hiányzik?
A magyar képregénnyel kapcsolatban mindjárt az jut az eszünkbe: miért nincs? Ennek okait hosszan lehetne taglalni, itt és most azonban nem ez a témánk. A legfobb okokról talán annyit, hogy a kilencvenes évek elején, a hazai lappiac felszabadulása idején a hazai sajtó „nem vállalta” a műfajt. Talán, mert sok egyéb, fontosabbnak tűnő dolga akadt: újjáéleszteni önmagát, pótolni a hiányokat a plurális politikai újságírástól, az életmód-magazinokon, a női magazinokon át a szaklapokig. Eközben nem történt meg a képregény újrafelfedezése. És persze az anyagiakon is múlt: a képregény esetében a profit pedig annyira sem biztos, mint bármely más sajtó-műfajban. Invesztálni kell. Egy rendszeresen megjelenő lapba, amely „szervezi” maga körül a comics-színteret, külföldi sorozatok magyarításába, hazai rajzolók munkáiba, az olvasótábor kialakításába.
Az amerikai szuperhősök megjelentek a hazai lappiacon, az olcsó „botránykarikatúrához” kötődő képregény is erőre kapott, de a művészi igényű hazai képregény továbbra is tetszhalott. Volna mit újjáéleszteni. Vagyis, van hazai képregény -hagyomány. Igaz, nem folytatható ott, ahol abbamaradt, a hatvanas-hetvenes évek fénykoránál, Zórád Ernő, Sebők Imre, Korcsmáros Pál rajzainál, illetve Cs. Horváth Tibor szövegeinél. Folytatni nem lehet, de belőle kiindulni igen.

A kezdetek
Az első, magyar nyelvű képregény újság, a Hári János volt (1936; kiadó: dr. Heumann Károly, szerkesztő: Sömjén László). Hári ugyan magyar hős, a lap azonban átvételeket közölt, többnyire angol képregények magyarításait. Akkor a külföldi képregények átvételének már komoly hagyománya volt. Az 1800-as évek végén már jelentek meg átvett képtörténetek (azonos méretű képkockák, alájuk írt szövegekkel) a magyar sajtóban. A műfajnak a hetilapok, napilapok hétvégi mellékletei, gyereklapok illetve vicclapok adtak helyet. A képaláírásos stílust az Aller Képes Családi Lapja terjesztette el széles körben (1924-től). Ekkor azonban már strip-ek is léteztek, pár képből álló, poénra kihegyezett, képaláírásos történet. (Érdekes Újság, Én Újságom, Új Idők). A képtörténetek, korai képregények viszonylag gyors elterjedésében és gyorsan növő népszerűségében közrejátszott, hogy a grafikus illusztrációkon, karikatúrákon, a képi humoron felnőtt közönség tudta olvasni, értelmezni őket, valamint a sajtókultúra fejlődése. Az azonos méretű kockákra és képaláírásos szövegekre épülő képtörténet lassan „megmozdult”. Kezdett kifejlődni a képregény sajátos rajztechnikája, a dinamikusabb beállítások, a váltogatott nézőpontok, az eltérő méretű képkockák, illetve az egyik legfontosabb attribútum, a képbe írt szöveg, majd a szóbuborék, amely nem kiegészítés, hanem a kép fontos része, a tipográfiával, a kézzel írt betukkel együtt. A magyar publikálás és fogyasztás pedig követte az európai trendet. Elfogadottá és népszerűvé lett a képregény. A lappiac szélesedésével igazi lendületet vett: a magyar sajtó hozta a külföldi népszerű figurák történeteit. Ám magyar fejlesztésű képregény sorozat még mindig nem volt.

Sajtó-boom a két világháború között
A húszas-negyvenes évek között igazi rajzolt sztárokká válnak a népszerű külföldi figurák. Bonzó kutya (George E. Studdy), Adamson úr (Oscar Jacobson), Sicc úrfi, vagyis Felix macska (Pat Sullivan), és persze Miki egér (Walt Disney). A magyar fejlesztések a gyermekeknek szóló lapokban, kissé „oktató jellegű” sorozatok: Benedek Katalin és Csomorkány Pál Lekvár Petije. 1936 – mint fentebb említettük – az első magyar nyelvű képregénylap, a Hári János születése. A King Features Syndicate-tol átvett sorozatok állandó fejléccel, a rajongók számára követhetően, „gyűjthetően” jelentek meg. A lap sajnos mindössze két évfolyamot ért meg. A háború után azonban, a két világháború között kifejlődött képregény fogyasztás egy izgalmas, pezsgő, mégis ellentmondásokkal teli képregény-korszakot hoz Magyarországon.

A második világháború után
A negyvenes évek végén lassan újraéledt a képregény kiadás. A Hüvelyk Matyi című gyermeklap próbálkozott újra képaláírásos történetekkel - ez dicséretes vállalkozás, ám nem volt összhangban a műfaj nemzetközi irányaival. Majd az úttörő- és ifjúsági lapok hoztak képregényeket. A tematikát nagyban megszabta a hivatalos oktatáspolitika által megkövetelt „ismeretterjesztő jelleg”. Mindez azonban nem törte le a kreativitást, a magyar képregény közelítő aranykorát fémjelző nevek az ötvenes évek elején tűnnek fel (Zórád Ernő, Korcsmáros Pál), eloször, mint illusztrátorok, karikaturisták, később, mint képregény fejlesztők-készítők.
1957 a háború utáni magyar képregény művészet egyik fontos éve, megszületik a Zórád Ernőés a szövegíró Cs. Horváth Tibor közös munkája, a Winnetou, amely tulajdonképpen az első valódi, hazai képregény. Születését paradox módon az a kultúrpolitikai direktíva is segítette, amely irodalmi művek képregény-adaptációját szorgalmazta.
Tegyük hozzá: az ötvenes évektől létezik nálunk az az álvita, hogy a képregény vajon jót tesz-e az olvasásnak, vagy árt neki. A kérdés nemcsak azért értelmetlen, mert azóta millió más műfaj és médium jelent meg, amely radikálisan átalakította a kultúrafogyasztási szokásokat, hanem azért is, mert a képregény fogyasztásnak nem az olvasáshoz van köze. Nem az irodalmi kultúra része, hanem a vizuális kultúráé, ezért aztán a „képfogyasztáshoz” van köze, amelynek pedig a vizuális neveléshez, a tömegfogyasztásra szánt sajtótermékek, az illusztrációk, illetve a köztéri vizuális kultúra minőségéhez. A háború utáni magyar képregény rajzolóinak (Gugi Sándor, Sebők Imre, Korcsmáros Pál, Zórád Ernő, Endrődi István, Dargay Attila) köszönhető, hogy az ideológia nem béklyózta meg a hazai képregényt. Kibújtak a vita alól: maradt a historizáló, romantizáló, az aktualitásra egyáltalán nem reflektáló történetmondás, de a képeken azért ott a fantázia lenyomata, volt bennük annyi izgalom, dinamizmus, amennyi a rajzolónak és a fogyasztónak is kell. A képregény ugyanis – még ha a hazai szemérmesen el is hallgatta ezt – az érzéki vizuális izgalom műfaja.

Ellentmondásos aranykor
A szűkös lehetőségeken, a világtól elzárt magyar sajtópiacon kívül a rajzolók képzőművészi indíttatása, valamint a szövegírók irodalmi kötődése is teszi, hogy az ötvenes-hatvanas években kialakuló, a hatvanas-hetvenesekben megerosödő magyar képregény nem annyira a műfaj progresszív irányait követi, hanem inkább annak akadémikus vonalához tartozik. A míves rajzok és az irodalmias történetmesélés azonban nem eredményez érdektelen képeket. A beállításokra hat a filmművészet, a filmes látásmód tetten érhető a képeken. A művészi rajztechnika a magyar képregényt a francia-belga bande dessinée, illetve az olasz fumetto klasszikus vanalához köti. Értékes sorozatok tucatjai jönnek létre (Nyomorultak, Sándor Mátyás, Monte Christo grófja, Három testőr, Egri csillagok), amelyeket a az 1957-ben indult Füles (a lap elindítója Gaál György) közöl hétről-hétre. Késobb pedig más lapok is hoznak képregényt: a Képes Nyelvmester, a Magyar ifjúság, a Lobogó, a Nők Lapja. Noha Cs. Horváth Tibor, a korszak nagy szövegírójának érdemei elévülhetetlenek, fontos leszögezni, hogy a képregény történetmondása nem az irodalmi narratívából (pláne nem a realista hagyományból) no ki. A képregény igazi terepe nem az adaptáció, hanem a saját hősöket mozgató, saját történetek fejlesztése volna. Ezért tűnik úgy, hogy az aranykor, a hatvanas-hetvenes évek hagyománya nem folytatható. A magyar képregénynek új kifejezésmódokat találva kellene újjászületnie.

Tetszhalál
Noha megjelentek eleve képregényre írt történetek s a magyar képregény tematizálta még a science fiction világát is, a műfaj idehaza éppen akkor halt el, amikor végre kinyíltak a kapuk és (újra) megtalálhatta volna kapcsolódási pontjait az európai, illetve tengerentúli képregényhez. A nyolcvanas évek elejétől „bedolgozói” kapcsolat alakult ki észak-európai, elsősorban svéd kiadók és magyarországi nyomdák között. Fekete-fehér, majd színes képregények is készültek Magyarországon, s noha itteni forgalmazásuk tilos volt, kijutott a nyomdák falai közül számos példány s hogy nem „reménytelenek” a hazai olvasók, azt mi sem bizonyítja jobban, mint, hogy a svéd szövegek ismerete nélkül is olvasták a képregényeket. Beszivárogtak füzetek a Vajdaságból is, a titoista Jugoszlávia hagyta szabadon burjánzani a műfaj minden ágát, a gyermek-képregénytől az underground comics-ig, a népszerű európai sorozatok a magyar kisebbség számára anyanyelvén voltak hozzáférhetők. Ezzel nagyjából egyidőben pedig létrejött a kapcsolat a Pajtás újság és a PIF francia magazin között. A magyar úttörok lapja a maga módján, sokat tett a műfaj hazai megismertetéséért, átvett sztorikat a franciáktól, de kiépítette kapcsolatait a jugoszláv és a kelet-európai képregény felé is. Kifejezetten képregényre szakosodott lapok is megjelentek a szűkös magyar lappiacon (Kockás, Mozaik). A hazai sajtópiac nyolcvanas évek végi, radikális átalakulásában azonban eltűnt minden kezdeményezés.
A rendszerváltás körül betörtek a magyar piacra az amerikai szuperhősök és a kisgyermekeknek készült képregények, ezeket a svéd-magyar kapcsolatból kinövő Semic Interprint adja ki Magyarországon. Ezzel párhuzamosan gyakorlatilag meghalt a magyar nyelvű, felnőtt olvasóközönségnek szánt, művészi képregény. Elszigetelt próbálkozások voltak csupán. A műfaj hazai elméleti irodalmát is megteremteni igyekvő, a hazai képregény-történelmet feldolgozó Kertész Sándor (e cikk számos adata is az ő Szuperhősök Magyarországon című kötetéből származik; 1991. Akvarell) Nyíregyházán alapít lapot és kiadót (Linea; 1989). Az olasz-francia képregény honi megismertetésével kísérletezik, majd megpróbálja felkarolni a hazai rajzolókat a 90-es évek folyamán. Kertész jól érezte, valóban egy lap, egy rendszeresen megjelenő kiadvány kell ahhoz, hogy újraélessze a hazai képregény kultúrát. Egy lap köré olvasók, rajongók csoportosulnak, egy lap műhelye előhívhatja a reklámiparba visszahúzódó, vagy ismeretlenül, kapcsolatok nélkül, elszigetelten dolgozó rajzolókat. Ameddig nem lesz vállalkozókedv és pénz egy ilyen lap elindításához, addig a magyar képregénypiac valós igényeit is nehéz lesz felmérni.

Nagy Gergely