A Mester, a portárs magyar karikatúra Császára a K.-i Művelődési Központ vesztibüljében egy porvörös, ócska fotelben fetrengve hallgatta a körötte fetrengő egyéb mesterek (Marabu mester, Jelenszkylaci mester, Gyöngykálmán mester és Nemeszoli mester) eszmefuttatását a karikatúra sajátosságairól. A K.-i országos karikatúra kiállítás megnyitására vártak, vagy inkább csak a díjak ünnepélyes bekaszálására; mert díjbeszedőkként érkeztek azon a múltszázadvégi tavaszon K.-ra, – ki kocsival, ki vonaton, ki pedig (talán Marabu mester?) szamárháton...

     Csak közvetve esett szó a karikatúra sajátosságairól, a Mester egy emelettel föntebb kiállított karikatúrái örvén, mely karikatúrák a környülfetrengő mesterek kritikájának erőterében eme sajátosságok, de legfőképpen a „viccesség” hiánya miatt kvázi szatirikus grafikákká avanzsáltak – olyannyira, hogy a kiállítóterem felől szinte hallani lehetett az avanzs neszét. A Mesternek nem volt ellenére ez a nyílt, elvtársi, kirekesztő légkör. Tudta, hogy a kiállított karikatúrái tényleg nem viccesek (csak kurva jók). Tudta, hogy akár valamiféle eufemizáló tisztelet is lappanghat a szatirikus grafika kifejezés mögött, – hogy vannak mesterek, akik a vicces rajzoknak kijáró lesajnálástól tartva a karikatúráikat direkt szatirikus grafikáknak nevezik. Mindazonáltal úgy döntött, hogy pár eszmét (dafke) futtat ő is, szigorúan a szaktudományok talaján, persze.

Makina rajza 

     Nem a sajátjait, mert ahhoz túl sok sört ivott néhány órával azelőtt a személyvonat büféjében állva Budapesttől K.-ig, miközben a karikatúra némely sajátosságairól* tartott előadást a pultnál fröccsözgető Vargazsófi mesternek, nemkülönben óhatatlanul a zsúfolásig telt mozgókocsma közönségének (ámulva művelődtek); – kénytelen volt a karikatúra szakelméletének klasszikusaira hagyatkozni tehát. Midőn a hagyatkozások sorában „Az európai karikatúra művészet Leonardótól Picassoig” című műhöz ért**, tisztán hallotta, hogy az egyik mester ezt pusmogja:
– Baromság. Leonardo és Picasso nem csinálhattak karikatúrákat, mert nem voltak karikaturisták.
A Mesternek nem maradt ideje a válaszra, mert abban a pillanatban szóltak, hogy kezdődik a megnyitó. A mesterek felcsődültek a kiállítóterembe, átvették a díjakat, gratuláltak egymásnak (más nemigen volt ott), letarolták a büféasztalt, aztán elhúztak a K.-i nagy büdös tavaszi éjszakába inni mind.

   A válasz bennemaradt a Mesterben cefetül, szilárd elhatározássá kristályosítva azt a régóta munkáló sejtést, hogy írhatna valamit a többi mestereknek és mindazoknak, akiket érdekel a karikatúra, mert amit addig mondott, az szemlátomást elszállt a francba. Valami olvashatót, mert egy olvashatatlan Nagy Karikatúra Esztétikán már a 70-es évek elejétől piszmogott.

Picasso rajza

**Werner Hofmann: Die Karikatur von Leonardo bis Picasso (1956)

   A Mester webszakregénye elindul, közben kiállítás nyílik

   De csak itt és most, tíz évvel később keletkezett helye a dolognak, nemkülönben formája. Mikor végül 2005 telén, Mikulás napján, úgy estefelé Edu mester, a kArton Művek lánglelkű grafikus-rendszergazdája egy kis mozsárágyúval ünnepélyesen a levegőbe lőtt, jelezve, hogy a Mesterkurzus oldal végre elindult, elindult a Mester is, hogy megvigye a jó hírt (az Evangyéliomot) más mestereknek, akik az újságírószövetség lépcsőházában gyülekezve várták azt.

     Mellesleg valami karikatúra kiállításuk nyílt ott, végül is épp akkor. A Mester, ha már ott volt, megnézte a kiállítást*. Nem tetszett... (Aki eltöltött néhány évet a magyar sajtókarikatúra lélekölő vircsaftjában - ahogy a Mester megtette azt -, tudja, hogy a szakmányszerű napi termelés nemhogy engedi, de szinte kötelezővé teszi a generálzaftot, a puszta prezentációt, - hogy itt végképp illuzórikussá válik a „Stirb und Werde” goethei intenciója. A sajtó márcsak ilyen. Egy kiállítás viszont más. Ünnep, ha úgy tetszik: reprezentáció. Akkor is, ha „csak” sajtókarikatúrákról van szó. Akkor is, ha csak az újságírószövetség lépcsőházában rendezett „helyiérdekű” kiállításról. Legalábbis az kéne legyen, nem „kordokumentum” - ahogy az a kiállítás katalógusában olvasható. Szerencsére a nagyrészt dilettáns, ordináré, vagy csak középszerű „vicces” rajzok mellett vannak jó karikatúrák is, köztük Fenekovács László „Korlátozott csapásmérés” című abszurdja, és Halász Géza cím nélküli Utolsó vacsora parafrázisa. Utóbbinak talán valamiféle pro domo üzenete is lehet: a Jézusnak háttal, külön asztaloknál vacsorázó tanítványok mintha a kortárs honi sajtókarikatúra némely mestereire és kismestereire hajaznának, míg a názáreti a magyar karikatúra doyenjére, Kaján Tiborra emlékeztet.) A megnyitó után a Mester és más mesterek átvonultak a Kolibribe, ahol több-kevesebb sört ittak - kiki a maga mértéke szerint.**

     Mégse tudta elengedni magát igazán. Mert az egy dolog, hogy elkészült az oldal, – hogy idővel lesz napi tíz-húsz olvasója – na jó, mondjuk száz –, de hogy mitől lesz február végéig legalább háromszáz, ahogy azt Kozmapéter mesternek, a Karton Művek vezérének ígérte – nem beszélve arról a többezerről, amire titokban ő maga vágyott –, az már egy keményebb dolognak tűnt. Mondhatnánk úgy is, hogy a Mester kemény dologzásnak nézett elé.
– Kéne valami etwas, ami feldobná az oldalt... – gondolta még délután, miközben Edu mesterrel (a kArton Művek lánglelkű grafikus-rendszergazdájával) az utolsó simításokat végezték azon, úgyhogy meg is kérdezte:
– Te, figyelj? Nem akarod megkérdezni, hogy mégis, mivel szeretném feldobni az oldal nézettségét?
– De. Mégis, mivel szeretnéd feldobni az oldal nézettségét?
– Mit szólnál valami háromperhármashoz? Mondjuk, egy olyanhoz, hogy tudjuk, ki volt a karikaturisták besúgója, – miközben persze nem, de kurvára úgy tennénk, és várnánk, hogy kiugorjon a bokorból...

Az ügynök (Császár Tamás metszete)

*  „Halj meg és szüless újra”, vagyis minden új művet új emberként alkoss.

** Annak, hogy már negyedszer esik szó sörözésről, egyszerű oka van: támogatók, elsősorban sörgyárak jelentkezését várjuk.

Makina rajza