M: – Hogyan kezdtél rajzolni? K: – Nagyon sokat firkálgattam gyerekkoromban, még mielőtt iskolába kerültem volna. Mindenféle könyvekbe is, meg újságokba, ugye... És ahogy rajzolgattam ezekbe, fölfigyeltem, hogy ott más rajzok is vannak, szóval nemcsak én firkálom össze az újságokat, hanem mások is. Úgy emlékszem – erről már múltkor is beszéltem –, hogy olyan hét-nyolcéves lehettem, ültem a gangon, sütött a nap, előttem egy hokedli, én pedig egy sámlin ülök, és egy újságot nézegetek, amiben Gáspár Antalnak van valami rajza, egy Petőfi-szobrot ábrázoló rajz, amin Petőfi a lábát a talapzaton előretartja, szóval hatalmas, fölnagyított talpa van, körülötte pedig mindenféle politikusok özönlenek, és nyalogatják ezt a talpat. De ennek a Petőfi-szobornak a feje Bethlen Istváné volt... Ez akkor nekem borzasztóan tetszett, mert ismertem a Petőfi-szobrot, és fényképekről Bethlen Istvánt is, és hát én akkor úgy gondoltam, hogy ez egy nagyszerű dolog, hogy ilyeneket lehet rajzolni az újságba, – hogy bele lehet szólni a nagypolitikába ugyebár...      Szóval ezt a rajzot én elég sokszor másolgattam. Tulajdonképpen akkor kezdett el foglalkoztatni, hogy én valami ilyesmit szeretnék majd csinálni. És hát nem lehet valami túl ördöngős dolog, hisz én is minden rajzot le tudtam másolni... Aztán később persze kiderült, hogy ez azért mégiscsak ördöngős dolog, mert ha én magam akartam egy ilyen rajzot csinálni – tehát nem másolni –, akkor bizony már az volt, hogy az arányok elcsúsztak, és nem tudtam magam igazán kifejezni... Egyszerűen nem ment... Akkor már éreztem, hogy itt valamit csinálni kell, ha én ezt tovább akarom folytatni, úgyhogy akkor intenzívebben kezdtem foglalkozni a dologgal: más újságok rajzolóinak a munkáit is nézegettem, meg hát a Dürer-albumot is lapozgattam, szóval próbáltam valahogy eligazodni... Például amikor Georg Grosz, vagy Grandville rajzait nézegettem, akkor nagyon úgy látszott, hogy itt valami nagy baj van, – itt valamit tenni kell. Azt hiszem, tulajdonképpen így índult meg a pályám.      Namost amikor már iskolába jártam és ott a táblára firkálgattam szünetekben, vagy lyukasórákon, szóval, amikor már nem voltam ilyen szigorú önmagamhoz, akkor nagyon érdekes dolgot figyeltem meg: mikor körülálltak a srácok – akkor még nem voltak lányok az iskolában –, akkor azt vettem észre, hogy ez nagyon nagy hatással van mindenkire. Annyira, hogy általában rendeltek tőlem ilyen rajzokat, hogy ezt, vagy azt a tanárt rajzoljam le, én meg persze engedelmeskedtem nekik, közben csodálkoztam, hogy ezek a rajzok hogy hatnak rájuk...      Namost én a publikálás élményét is megkaptam, mert amikor átmentem más osztályokba, ezeknek a rajzaimnak a másolatait – na mondjuk: reprodukcióit – láttam a padokba belevésve. Nézd, én ezeket a tanárokat eléggé emblémaszerűen, de azért jellegzetesen rajzoltam meg, tehát másolhatóan, úgyhogy könnyen fel tudták firkálni a falra, vagy padba vésni, – szóval egy csomó srác könnyen utánozhatta. Úgyhogy tulajdonképpen így lettem már akkor, a Vörösmarty Reáliskolában karikaturista. M: – Ez a reáliskola, ez hány éves kortól volt? K: – Ez nyolc évig tartott, ez egy középiskola volt. M: – Akkor volt négy elemi is, vagy hogy is hívták? K: – Hát igen, ezt eleminek hívták, négy elemi... – aztán nyolc év gimnázium volt. Nekem kilenc, mert egyszer megbuktam. M: – És milyen volt otthon, a családban, milyen ünnepek voltak? Milyen volt akkor például a karácsony? K: – Nézd, a szüleim kereskedők voltak. Az apámnak volt a Ráday utcában egy kis rőfösboltja. Miután mi zsidók voltunk, nekünk a karácsony egy kicsit nemzeti ünnep is volt, úgyhogy ha nem is keresztény módon, de valamiképp azért az ajándékozás és a karácsonyfa megvolt. Nekem inkább a karácsonyi szünet volt a nagy ajándék, mert akkor nem kellett iskolába járni, tanulni, és akkor rengeteget rajzolhattam...      Namost az apám nem szerette ezt a rajzolási mániámat, merthogy ez nem vezet semmire. Szóval jobban szerette volna, ha én az üzletben segítek – tudod, az egy ilyen kis rövidáruüzlet volt... Persze én segítettem azért, merthát szerettem az apámat, és engedelmeskedni akartam, de ő azt akara, hogy még többet segítsek. Dehát ezekből a segítésekből mindenféle bajok lettek: tudod, voltak ott ilyen kis cédulák, cégkártyák, amiket a vevőknek adtak ugye, én meg hát ezeket mind összefirkáltam, ahelyett, hogy a vevőkkel foglalkoztam volna. Dehát azért próbáltam fegyelmezni magam, és mindenfélét segíteni, különösen a nagy szombati forgalomban – mert akkor volt a legnagyobb, szombatonként –, hát szóval mindenképp igyekeztem segíteni...      Apámnak az volt a rajzolás-mániámról a véleménye, hogy ilyesmivel nem érdemes foglalkozni, – hogy ebből ezer emberből egynek sikerül megélnie. Hogy ez nem vezet semmire, ez csak egy mánia. Szóval nem nagyon örült ennek a dolognak, inkább megpróbált valami reális pályára... Dehát azért figyelembe vették, hogy valami olyan pályára, amiben ez a rajzmánia valahogy mégiscsak benne legyen... És akkor kisütöttték, hogy legyek mondjuk műbútorasztalos. M: –??? K: – Hát igen, műbútorasztalos. Abba még én is belementem volna, dehát erre nem került sor, mert ezt a műbútorasztalosságot elfújta a háború előszele – akkor már voltak ezek a zsidótörvények, meg különböző ilyen dolgok... Namost a legrosszabb ebben a helyzetben az volt, hogy közben bennem megvolt a szorgalom és a késztetés, hogy valami művészetfélével foglalkozzak, dehát nem mehettem se főiskolára, se más ilyen helyre. Akkor ez így ment.      Szóval akkoriban, 39 táján már nagyon nehéz volt a pályaválasztás, nagyon sokan voltunk, akik csak jóval később, a háború után tudták bepótolni ezt a mulasztást, – akik főorvosok, ügyvédek és művészek lettek, ugye... De mi akkor elmentünk gyárba dolgozni – akkor ez volt a szokás –, én például harisnyagyárba mentem síkhurkolónak... Namost ez a síkhurkolás egy hatalmas, tizenöt méter hosszú gépen zajlott, ezen rengeteg selyemharisnyát lehetett csinálni egyszerre, csak úgy ontotta a selyemharisnyákat... Volt neked ilyen harisnyád? M: – Most valami nejlonharisnya van, azt hiszem, de nekem nincs. K: – Na persze, hát ezekről is könnyen leszalad a szem, de a selyemharisnya az rettentő kényes volt. Állandóan ott kellett ugyebár a gép előtt rohangálni és figyelni, tehát, ha valahol egy kis hiba keletkezett, akkor rögtön le kellett állítani a gépet, különben hibás harisnyákat csinált. Szóval eléggé kellett figyelni, dehát azért ott is rajzoltam persze... M: – Munka közben? K: – Igen, tudniillik voltak közben szünetek, mert nem lehetett – különösen éjszaka – nyolc órát megállás nélkül dolgozni, úgyhogy néha abba kellett hagyni egy kicsit. Szóval muszáj volt megállni, pedig ez az ember zsebére ment, mert ott teljesítmény szerint fizettek. Szóval ezekben a szünetekben volt rajzolnivaló bőven. Tudod, ebben a gyárban sváb mesterek voltak, alig tudtak magyarul, nagyon szigorúak, és hát fölényeskedők voltak. Volt ugye akkoriban egy nagyon erős antiszemitizmus, amit én ott a gyárban is megsínylettem. Szóval, ha nem figyeltem oda, akkor valamelyik munkás a gépemben mindig elpiszkált valamit, vagy beledugott, vagy mittudomén, úgyhogy ezek a finom tűk, amikkel a harisnyákat csinálták, sorra letörtek. Ez azt jelentette, hogy néha két hétig is állt a gép, mert nekem többezer tűt kellett kicserélni. Ezeket a kitolásokat a sváb munkások csinálták, a mesterek meg – a sváb mesterek – egyfolytában rajtam röhögtek. Nahát ezekről is csináltam rajzokat; akkoriban nem volt faliújság, hanem csak úgy a falra kiraktam néhány ilyen mesternek a portréját.      Szóval ez volt az én munkás-korszakom... – de most jut eszembe, volt egy levente korszakom is, de aztán már egy idő után nem lehettem levente, de azért oktatásokra el kellett járni, – akkor én rengeteget rajzolhattam. M: – Ez a leventeség, vagy mi, a gimnáziumban volt? K: – Gimnáziumban nem volt, hanem már a gyárban, gimnázium után. M: – Hogy volt ez? K: – Nézd, az iskolában cserkészet volt, namost ez a cserkész-dolog, ez akkoriban nagyon divatos volt, nagyon jó programok voltak, nemcsak kirándulások, hanem rengeteg hasznos dolgot lehetett tanulni, meg hát persze lánycserkész csapatok is voltak..., – szóval lehetett házimunkát tanulni, meg faragást, nyomolvasást, térképrajzolást... Én például a térképeket akkor szerettem meg. Aztán voltak mindenféle összejövetelek, ahol én inkább a rajzolási munkákat vállaltam ugye: plakátokat, hirdetményeket, mindenféle ismeretterjesztő ábrát, meg eféléket. Én szerettem ezt a dolgot, lehetett a cserkészingre mindenféle plecsniket kapni, ha az ember különböző próbákat, vagy micsodákat teljesített. Aztán persze voltak mindenféle előadások, egy idő után inkább csak politikaiak – ezek, ahogy visszaemlékszem, iszonyatosan irredenta baromságok voltak, dehát a programok között is voltak például tüntetések... Emlékszem, a Román Követség előtt kellett egyszer felvonulnunk, és kórusban ordítozzuk, hogy: Erdélyt vissza! – és más efféléket... M: – Mennyire láttad át, hogy mi folyik? K: – Nem érdekelt, nem nagyon szívtam mellre, csak azt, ami a zsidótörvénnyel volt kapcsolatos, szóval, ami kirekesztő volt, ami befolyásolta a lehetőségeimet. De a többiek se..., szóval nem vettük ezeket a dolgokat olyan nagyon komolyan, de a Román Követség elé azért odamentünk. Nem volt messze, a Vörösmarty iskolától csak egy kerítés választotta el. Mikor szünetekben az udvaron fociztunk, akkor sokszor átesett a labda, és akkor hetekig ott maradt, mert nem volt szabad bemenni, – szóval emiatt nem nagyon szerettük a románokat...      De ahogy így most visszaemlékszem, a cserkészet azért jó volt. Ezek a dolgok ugye, hogy kirándulás, meg mesterségek elsajátítása, meg hát persze számháborúk – mert ezt is csináltuk, ilyen számháborúkat –, ezek nagyon jólestek a gyerekeknek. Hát szóval ez volt a cserkészet. Igen... Valami tagdíjat is kellett fizetni, amit aztán az egyik tanár elsikkasztott. De nem is ezért szüntették meg ezt a csapatot – 12-es 8R volt ennek a csapatnak a neve –, hanem, mert már a végére olyan diákokkal lett tele, hogy nem lehetett tovább csinálni... Itt valami politikai dolog lehetett, vagy már nem is tudom... M: – Elmondanád, hogy miket játszottál, meg olvastál, és hogyan gondolkoztál? Egyáltalán, csináltál-e valami mást a rajzoláson kívül, amit a fiúk szoktak úgy általában? K: – Hát igen, gombozni. Azt persze csináltuk, ez akkor nagy divat volt ugyebár, ez a futballszerű gombozás, szóval időnként kitört rajtunk ez a mánia. De nem is ez az érdekes, hanem, hogy elég sokat olvastam. Namost inkább azok az olvasmányok ragadtak meg bennem, amikben valami irónia is szerepelt. Ezt így utólag visszavetítve, tudom ellenőrizni, szóval tizennégy éves koromban, mikor Az Ember Tragédiáját olvastam Madáchtól, akkor a Lucifer rendkívül nagy hatással volt rám... Hogy egy ilyen komoly mű, ugye, meg hogy tragédia... És hát persze, hogy a nemzet nagy klasszikusa, Madách, ilyen szarkasztikus figurát állít elénk, mint ez a Lucifer..., – hát én ezt nagyon szellemesnek találtam, ezeket a dialógusokat Lucifer és Ádám között... És ez megintcsak egy irányulást adott, hogy is mondjam..., szóval egykicsit meghatározta a következő olvasmányaimat, hogy mit is keressek... Itt van például Swift. Rájöttem, hogy a Gulliver nem csak gyerekeknek való, szóval nemcsak ez a kis rövidített kiadás van, hanem van egy komplett is, amiben persze ott van a Nyihahák országa, meg valahogy az egész más volt..., – szóval ennek a filozófiája nagyon izgalmas volt. De a kötelező olvasmányok között is, például Csokonainál – és nemcsak a Dorottyában, hanem más versekben is – rengeteg humor van. Szóval ilyen olvasmányaim voltak, de persze sokkal több, mert hát például a Karinthyt itt meg sem említettem, mert az egy közhely, azt hiszem, azt mindannyian olvastuk; – például a Tanár úr kéremet, azon rengeteget nevettünk, mert hát az nagyon megcélzott dolog volt, és hát egyenesen nekünk szólt... M: – És abból, hogy ilyen ironikus személyiség vagy, származott-e valami hátrányod, vagy ez könnyen ment, ilyennek lenni? K: – Hát nem, nem tapasztaltam... Nem, elég szelíd gyerek voltam. Nem nagyon szálltam szembe a tanárokkal, nem is lógtam ki úgy a sorból... Nem, inkább belül történt, szóval magamban gyűjtögettem én ezeket a számomra érdekes és fontos élményeket és olvasmányokat.      Szóval ez így ment úgy tizennyolc éves koromig, amikor elhatároztam, hogy most már végképp karikaturista leszek, – hogy ez okoz nekem élvezetet. Azt már mondtam, hogy észrevettem, hogy itt borzasztó nagy rajzi hiányosságok vannak, – hogy nem tudom azokat a dolgokat kifejezni, amiket szeretnék; a kézmozdulatok nem sikerültek,a fejeknek olykor eltűnt a koponyája, meg hát a mozgásokkal is baj volt, mondjuk ilyenek, hogy futás, vagy mászás egy fára... Szóval nem... Rájöttem, hogy ez egy szakma, és ezt nekem valahogy meg kell tanulnom. Namost akkor beiratkoztam az Iparművészeti Főiskola esti tanfolyamára, hogy legyen valami komoly dolog is, dehát ez nagy csalódás volt, mert hát ott tényleg nagyon komoly dolgokat kellett rajzolni: mindenféle kockákat és hasábokat, és ezeknek a dolgoknak semmi köze nem volt a karikatúrához... M: – ez hányban volt? K: – Ez, kérlek szépen, harmincegy-harminckettőben. M: – Akkor még nagyon kemény lehetett az akadémikus... K: – Hát igen, nagyon. Igen. De azért amikor én ezeket rajzoltam, közben egy kicsit elgondolkoztam azon, hogy milyen lehet egy körnek a karikatúrája? Na akkor rájöttem, hogy az nem valami ellipszis, vagy valami ragyás kör lehet, hanem tulajdonképpen egy még gömbölyűbb körnek kell lennie, mert itt a jellemző tulajdonságokat kell eltúlozni. Namost egy szabályos kört már nem lehet túlzásba vinni, úgyhogy itt egy kicsit mattot kaptam... És ugyanígy jártam az egyenes vonallal, mert ennek se egy görbe vonal a karikatúrája. Nem, hanem egy még egyenesebb vonal, és ezt már nem lehet ábrázolni – szóval itt egy kicsit megállt a tudomány. Szóval én akkor ezekkel a dolgokkal foglalkoztam... Ha szabad ezt elméletnek mondani, hát ez egy ilyen filozófikus próbálkozás volt – egy egészen kis próbálkozás... M: – Hát nagyon fontos átgondolni a szakmának, vagy mondjuk a művészetnek az alapjait... K: – Hát igen. Igen. És hát itt nem kaptam választ ugye, se a saját agyamból, se a világból. Azt viszont észrevettem, hogy a karikatúrát nem sorolják a művészetekhez, az inkább valami hulladék; például a főiskolán, de még az ilyen esti tanfolyamon is ez ugye valami mellékes dolog, ami nem számít teljesítménynek... Ez egy kicsit bántott, de végül is nem nagyon... Nekem annyi élvezetet okozott, hogy ez mindegy volt... Szóval ez így is jó volt, hogy egy ilyen silányabb műfajnak vagyok a mániákusa. M: – De gondolom, magadban nem érezted silányabbnak? K: – Nem, mert nekem élvezetet okozott, és ahogy fejlődött a rajzkészségem, egyre több dolgot tudtam kifejezni. Például észervettem, hogy egy-egy embernek vannak sajátos mozdulatai – mondjuk gesztusai –, amiket állandóan használ és amik csak rá jellemzők, pont úgy, mint az orra alakja, vagy a fejformája; szóval az, ahogy valaki egy cigarettát tart a kezében, vagy ahogy lép, vagy ül, az csak hozzá tartozik... Megfigyeltem, hogy ez mind ilyen, még a köhögés is, és hát a hangnak is vannak ilyen jellemző tulajdonságai. Namost ezek valahogy megragadtak bennem... M: – A családban milyen emberek voltak? Mondjuk szülők, rokonok, barátok? K: – Hát voltak mindenfélék. Én tulajdonképpen Miskolcon születtem, de egyéves koromban a szüleim fölhoztak magukkal Pestre. Namost először a Baross utcában laktunk egy rövid ideig, később aztán a Ráday utcában, annak a kis rőfösboltnak a raktárhelységében. De a nyarakat a vidéki rokonoknál töltöttem Diósgyőrben, ahol volt egy nagy vasgyár, de ez nem az a rész volt, hanem egy negyon rendes kis falucska volt Diósgyőr..., – szóval ott voltak nekem barátaim, fiúk, lányok, azokkal jártam a Bükkbe kirándulni. Ezek nagyon jó nyarak voltak, – tudod, nekünk rengeteg rokonunk volt... Anyámnak tizenkét testvére volt, és ez nagyon sok nagynénit és nagybácsit jelentett Borsodban, meg Sajószentpéteren, Diósgyőrben és máshol... Ez egy nagyon melegérzelmű család volt, úgyhogy mindig hívogattak, hogy töltsem náluk a nyarakat... Szóval ezek nagyon jó nyarak voltak, mert rengeteg barátot jelentettek – egész csapat gyűlt össze, mikor megérkeztem –, szóval, hát jó volt...      De aztán ősszel mindig visszajöttem Pestre, és folytatódott a pesti élet. Nem nagyon szerettem az iskolát, mert egy időben nem voltam túl jó tanuló. Egyszer meg is buktattak valami rajzolás miatt, egy Tokaji Nagy Béla nevű tanár... M: – Haragudtak a szüleid a bukás miatt? K: – Nem, nem. Én voltam nagyon dühös, mert ez egy igazságtalan dolog volt..., – szóval én nem voltam olyan rossz tanuló, hogy ismétlésre kellett volna menni. De aztán volt egy kis bosszú. Tudniillik a történet az, hogy ez a Tokaji Nagy természetrajzot és földrajzot tanított, tehát nem is olyan fontos tárgyakat, na szóval, neki első órája volt, és abban az időben az első óra előtt imádkozni kellett: fölállt az egész osztály és ima. És hát azon a bizonyos napon, mikor felállt az egész osztály és elkezdte mondani az imát, akkor mögöttem mindenki elkezdett röhögni, mert az asztalomon volt ennek a tanárnak a karikatúrája, és ezt ima közben az egész sor látta.      Namost ez a Tokaji Nagy nagyon dühös lett és kizavart az osztályból, föl az igazgatóhoz ugye, és még utánam is ordított, hogy: „ilyen kaján emberekre itt nincs szükség!” Namost ettől kezdve én voltam a Kaján ugye – ez így rajtam ragadt egészen az érettségiig, egy ilyen iskolai gúnynévként; úgyhogy nekem végül is ez a Tokaji Nagy Béla a keresztapámmá is vált ugye... M: – Akkor végül is hálás lehettél neki... K: – Hát nem nagyon, mert ez alapjában véve egy tévedés. Amikor elkezdtem a profi pályámat, valahogy kézenfekvőnek látszott, de azt hiszem, ez tévedés volt, mert nem vagyok kaján ember. Azt hiszem, egyáltalán nem jellemző rám a kajánság. Nagyon együtt tudok érezni az emberekkel, és szánalom is van bennem. Én egyáltalán nem vagyok cinikus, úgyhogy ez a keresztapaság nem egy jópont...      Szóval, ami a rajzokat illeti, amiket a pályám során csináltam, én úgy érzem, hogy ezek között nincsenek gonosz rajzok, vagy vérre menő támadások. Nem akartam senkit tönkretenni, vagy megsérteni, vagy olyan torzképet rajzolni, ami bántó. Egyáltalán, a karikatúrának ezt az elnevezését, hogy torzkép, hibásnak tartom. A karikatúrában valami több szellem van... Szóval az a fajta torzkép, amit a mai fiatal karikaturisták sajnos rendkívüli előszeretettel művelnek, általában csak egy arcnak az összegyúrása, ok nélkül. Azt még megérteném, ha egy gonosztevőről lenne szó, mondjuk egy gyilkosról, vagy egy borzasztó elvetemült pasasról, aki mondjuk egy állathoz hasonlítható. De csak úgy ok nélkül, akárkit ugye egy majommá tenni, vagy farkassá, – hát ennek nincs sok értelme.      A karikatúra inkább valami gondolati műfaj, ahogy én látom... Hát, ha nem lenne olyan nagyon tudálékos, ideográfiának lehetne nevezni, dehát ki a fene használ ilyen szavakat ugye? Szóval marad ez a karikatúra szó, amit valamikor a tizenhatodik században, Bolognában találtak ki a Carracci testvérek. Namost ezeknek volt egy rajziskolájuk, és itt bevezették azt is, hogy az utcán járkálva mindenféle jeleneteket rajzoltak... Szóval mindig volt náluk egy kis mappa, és akkor ezeket a gyorsan lefirkált figurákat és helyzeteket nevezték karikatúráknak. M: – De maga a karikatúra, gondolom, benne van az ember természetében... K: – Hát persze, önkéntelenül... Akár nevezhetjük így is... M: – Mint ahogy te is előbb csináltál karikatúrát, minthogy tudtad volna, hogy mi az, meg hogyan nevezik... K: – Úgy van, úgy van. Namost, ha a művészettörténetet nézzük, voltak ugye korai karikatúrák is, például az ókori Egyiptomban, és hát Leonardo is rajzolt karikatúrákat anélkül, hogy ezeket így nevezték volna. Erről már elég sokat beszéltem, ezt nem akarom feleleveníteni, – szóval ez egy későbbi elnevezés. Ma persze ez már kiszélesedett, és nemcsak a portrékra vonatkozik. M: – De nemcsak az Iparnak az estijére jártál, ugye? K: – Nem. Dehogy. Hát persze... A háború alatt munkaszolgálatos voltam, és ott szintén rajzohattam, ha voltak szabad órák. Én Kárpát-Ukrajnában voltam útépítésen. Sátrakban laktunk, és hát követ kellett törni, ilyen nagy sziklákat kellett hatalmas kalapácsokkal széttörni kisebb kövekké, és aztán apróra zúzni. Ez elég kemény munka volt. Ezeknek a munkáknak a szüneteiben, meg hát néha volt fél nap pihenő, vagy vasárnap, szombat – még eltávozás is volt ott a hegyekben, volt ott valami falu, ahova le lehetett járni –, szóval olyankor rajzolgattam ezeket a keretlegényeket, meg a bajtársakat is, és különböző jeleneteket. M: – És ott nem haragudtak emiatt? K: – Nem, érdekes módon nem. Nem, sőt, nagyon kedveltek ezek a keretlegények, időnként átjöttek, hogy rajzoljam le őket. Szóval, valahogy hiányzott nekik, hogy egyet-egyet még nem rajzoltam le. Úgyhogy nem volt semmi konfliktus...

fir-K-a                                                                         fir-K-a                                             fir-K-a

M: – Egyébként milyen volt? K: – Hát, különböző időszakokban és helyeken más és más volt. Volt, ahol kivégzések és halálesetek is voltak. Voltak borzasztó nagy fagyások, kéz- és láblefagyások, mert különösen a hegyekben nagyon kemény telek voltak – és mi általában ott laktunk –, szóval ezt sokan nem tudták elviselni.      Aztán voltak szerencsésebbek – én például, mint látszik, ezek közé tartoztam. Csak a melegebb időben laktam sátrakban, telenként a városban voltam. Ez teljesen véletlen volt. Azonkívül a politika is úgy változott, hogy volt egy enyhébb időszak, tudniillik a nagy nyilas idők előtt egy kicsit megpuhult a politika, és akkor a munkatáborokban is érezhetően egy kis enyhülés következett be.      Namost a Horthy-proklamáció idején megszöktem több társammal együtt a munkaszolgálatból. Akkor már egy esztergomi táborban voltunk egy páncélos osztag mellé beosztva, és onnan szöktünk meg, úgy öten-hatan. Namost, amikor a nyilasok átvették a hatalmat, akkor minket elfogtak, és visszakerültem a táborba, egy fogdába. Szóval, mint katonaszökevényt fogdába zártak, és hát a Margit körúti Katonai Törvényszékre lettünk irányítva, aminek ugye nem lett volna jó vége... Dehát itt megint szerencsém volt, mert a nagy zűrzavarban a Katonai Törvényszék a front mögé ment, Székesfehérvárra, úgyhogy nem fogadtak minket, – szóval, ott, az esztergomi táborban maradtunk öten egy fogdában...      Közben a századunkat kivitték az országból nyugat felé... Rengetegen meghaltak... Amikor jöttek az oroszok, és már lehetett az ágyúszót hallani, akkor mi megszöktünk a fogdából egy börtönőr, egy ilyen kiskatona segítségével, vele együtt... Szóval ennek ez volt a története...      Namost ugye a szüleimről nem tudtam. Őket elhurcolták, és hát ezeket a vidéki rokonaimat, akikről az előbb beszéltem ezeket is Németországba vitték: Auschwitzba és Bergen-Belsenbe. Mind elpusztultak. M: – Hogyhogy téged csak munkaszolgálatra vittek? K: – Hát engem pontosan ez a munkaszolgálat mentett meg... M: – De hogyhogy csak ide, és nem Németországba? K: – Hát az, hogy amikor elvitték a századot, akkor én ennek a Hunyadi páncélos-osztagnak a fogdájában ültem, és a foglyokat nem vitték el. Hát igen... Azóta tudom, hogy véletleneken, másodperceken, millimétereken múlik az élet. Hiába nagy elmélet, meg a nagy felkészülés az életre ugye, – a nagy bizonygatás, hogy ezt is megtanulhatom, azt is megtanulhatom... Nem, nem... Másodperceken múlik, hogy elindulsz az utcán – szökésben vagy – és szembe jön veled egy német katona ugye; – egy pillanaton múlik, hogy elmegy melletted, és nem vesz tudomást rólad, vagy valami feltűnik neki és akkor... Szóval, ez egy kiszámíthatatlan dolog. Igen...      Nahát szóval most elérkeztünk a főiskolához. Én nem tudtam – csak egy év múlva tudtam meg –, hogy a szüleim elpusztultak, így hát vártam őket, ahogy az egész ország várta valakijét különböző helyekről. Én mindenesetre örültem a szabadságnak és az első dolgom az volt, hogy... De itt még el kell mondanom, hogy mikor ebből a fogdából megszöktünk, akkor még nem lehetett Budapestre jönni, mert ostrom alatt állt a város, úgyhogy nagy kerülővel, nyolcan-tízen összeverődve gyalog elindultunk és hát ott aludtunk, ahol lehetett, szóval üres házakban, – végül Szegeden kötöttünk ki negyvenöt januárjában.      Ott nagy élet volt, lehetett élelmet szerezni, szóval minden volt Szegeden, és én ott mindjárt elkezdtem ugye rajzolni – akkor csináltam ezeket a Hitlerellenes, meg németellenes rajzokat... Volt Szegeden egy nagyon forgalmas utca, olyan, mint itt a Váci utca: a Kárász utca. Namost be voltak törve a kirakatok, úgyhogy ott kitettünk ilyen táblákat, és azokra majdnem minden nap új karikatúrákat raktam ki – mindig frisseket, ahogy jöttek a hírek ugye... Namost akkor már sorra alakultak ott a pártok és készültek az első május elsejére, úgyhogy kellettek a dekorációk. Kaptunk egy műtermet egy Kurucz Dezső nevű szegedi festővel – azt hiszem, Kurucz D. István lett később, és ilyen alföldi tájképeket készített –, szóval vele csináltuk a dekorációkat május egyre.      Közben olvastam egy hírt – akkor már megindultak az újságok –, hogy Budapesten újra kinyitja a kapuit a Képzőművészeti Főiskola. És volt egy másik hír is, hogy egy új, rajzos, szatirikus hetilap indul. Hát akkor nekem már nem volt maradásom Szegeden, úgyhogy feljöttem pestre és felvételiztem a főiskolára. Felvettek. Ott akkor az volt a szokás, hogy az ember egy modell után csinált rajzokat, amit a tanárok megnéztek, és aki fel akart venni, az aláírta a rajzot; hát én így összegyűjtöttem három tanár aláírását, amikből én már magam választhattam mestert ugye... A Berény Róbertet választottam, aki aztán elég hamar meghalt. Akkor a Kmettyhez mentem át, aki nagyon jó tanár volt, – talán ő volt az egyetlen, akivel lehetett a karikatúráról is beszélgetni... Namost a Kmetty János jópár évet töltött Párizsban, és így tudta, hogy mi ez, mert ott ennek volt egy kis kultusza. Nemcsak a Daumier-féle örökség miatt, hanem ott mindig volt valami kis sziporkázás a sajtóban is, meg a kávéházakban, – szóval erről elég sokat beszélt... A Szőnyivel és a Bernáthtal persze nem lehetett... Ez tilos volt, művészeten kívüli, szóval ez ott is kísért engem, hogy amit csinálok, az már ab ovo valami alacsonyabbrendű dolog, – itt nem volt apelláta... Hát így teltek az évek, jártam a főiskolára, reggel nyolctól déli egyig modellrajzolás volt, aztán majdnem estig elméleti órák: anyagtan, művészettörténet, ábrázoló geometria, és művészeti bonctan a Barcsayval ugye... M: – Mi az az anyagtan? K: – Anyagtan? Hát a festészetben a festékek ismerete, összetétele, keverése, az ecsetek fajtái és használata, – szóval minden, ami szükséges a festészethez.

fir-K-a